Jódal Rózsa meséi

Jódal Rózsa, író, szerkesztő.

1960-1980-ig a Jó Pajtás újságírója, az irodalmi rovat szerkesztője. 1980-1994-ig az Újvidéki Rádió dramaturgja. 1994-től nyugdíjas.

Munkái:

– Gömblakók (regény, 1988),

– Jégvirágerdőben (mesék, 1993),

– Mindenfáj Jánoska panaszai (meseregény, 1999),

– A csokinyuszi három kívánsága (mesék, 2002).

– Számos rádiódráma és gyermekhangjáték, amelyeket több nyelven is bemutattak.

Megalakulása óta tagja a Vajdasági Magyar Művelődési Társaságnak (korábban JMMT, majd Vajd. Magyar Közművelődési Társaság).

A Tükör rabjai

Katinka olyan se nagyon szép, se nagyon csúnya, se nagyon okos, se nagyon buta kislány volt. Egyszóval egy igazi, minden tekintetben átlagos, az egészségtől majd kicsattanó kislány. Mindazonáltal elégedett volt önmagával. Szerette a társait, a szüleit és a nevelőit, s azok is szerették őt. Nem rajongásig, de jól megvoltak egymással.

Amikor azonban a városban divatbemutatóra kezdtek készülni, fenekestől felfordult Katinka élete. S nemcsak az övé. A divatbemutatón ugyanis a szervezők – a felnőtteknek szántak mellett – gyermekruhákat is szerettek volna bemutatni. Ilyen célból sorra járták az óvodákat, iskolákat. Gyermekmodelleket kerestek. Találtak is jócskán. „Szűrőjükön” Katinka és néhány osztálytársa is átjutott. Vanda - Katinka osztálytársa - epés megjegyzése szerint ugyan néhányan éppen csak hogy „átpréselték” magukat azon a bizonyos szűrőn. Kivéve persze Vandát, aki – saját szavaival élve - könnyedén átlibbent rajta. „Született modell vagyok, anyukám is mondja” hangoztatta magabiztosan.

A jövendőbeli modellek ezután egyre gyakrabban nézegették magukat a tükörben, és egyre gyakrabban álltak a szobamérlegükre.

-Nem vagytok ti igazi modellnek valók! – nézett végig osztálytársain már az első napokban Vanda.

-Miből gondolod? – kérdezték meghökkenve a kislányok.

-Nem vagytok elég karcsúak! – mondta Vanda. – Az én unokanővérem igazi modell. Tőle tudom, amit tudok. Ha holnapra mindenki hoz nekem rágót, ropit, fagyit vagy csokit, megmutatom az egyik nagy-nagy kifutón készült fényképét.

Másnap, az édességeket majszolva, Vanda csakugyan mutatott egy újságból kivágott képet.

-Látjátok, milyen cérnavékony a dereka? Szinte tűbe lehet fűzni. Margó „észveszejtően” magas, karcsú és sovány. Úgy bizony. És így lépked, ni: - s Vanda serényen és nagy igyekezettel úgy kezdte egymás elé rakosgatni a lábait, hogy azok sose egymás mellett, hanem mindig egymás előtt értek földet. – Na? Mit szóltok hozzá?

Bámulóinak tátva maradt a szája. Akaratlanul is a falitükörre tévedt a pillantásuk. Hirtelenében mindannyian kicsinek, kövérnek és szörnyen esetlennek érezték magukat.

-A nyomába sem léphettek! – állapította meg Vanda diadalmasan.

Akkor váratlanul megszólalt a Tükör: - Hacsak…

-…hacsak? – kérdezte megbabonázva az osztály színe-java.

-Hacsak nem kezdtek komoly fogyózásba.

S Katinka és társai elkezdtek fogyózni. Egyre kevesebbet ettek-ittak, naponta ellenőrizék súlyukat a szobamérlegen, s derekuk bőségét a szekrény belső oldalán lógó mérőszalaggal.

A mérleget azonban mintha megbabonázták volna. Egy tapodtat sem mozdult a ”nyelve”.

Először csak a vacsorázást hagyták ki. Később a reggelit is egyre kisebb adagokra csökkentették. Vanda végül már csak üres teát iszogatott, miközben visszacsempészte a tálra, vagy titkon a szemétkosárba kaparta a többi ennivalót.

A legnagyobb bajuk az ebéddel gyűlt meg. Mekkora lelkierőre van is szükség ahhoz, hogy az ember lemondjon a legjobb falatokról, mindössze néhány salátalevelet és egy-két szem gombát rágcsáljon „nagy-nagy élvezettel”, közben úgy tegyen, mintha már úgy jóllakott volna, mint a duda? Bizony, akadt, aki nem is állta ki a próbát.

-Az, hogy még a frissen sült, ropogós héjú kenyérről is lemondjak… hát nekem az már sok! – vallotta be Piroska, s fájó szívvel ugyan, de búcsút intett a fogyózók csoportjának.

Végül hárman maradtak „versenyben”: Vanda, Katinka és Sárika.

A Tükör vasszigorral ellenőrizte őket. Napjában többször is maga elé citálta mindhármukat, s mindannyiszor felmutatott a keretének jobb felső sarkára rajzszögezett modellképre, valamint a bal sarkára masnival felkötözött Barbie-babára: „Hol vagytok ti még tőlük! Ezentúl eltiltalak benneteket minden édességtől, tészta- és kenyérfélétől, körettől, zsíros hústól, a túl bőséges gyümölcsfogyasztástól, a cukrozott üdítőktől, és…” … és sorolta tovább a tiltott élelmiszereket. Már csak lefölözött tejen, sovány túrón, cukortalan teán, sok-sok vízen és nagyon szigorúan kiporciózott salátán és gyümölcsön tengődtek. Például szőlőből is mindössze csak néhány szemet fogyaszthattak. Sárika, ha nagy néha mégis „bűnözésre adta a fejét” és egy „teljes” fél csirkecombot is elropogtatott, utána bűnbánóan lenyújtotta torkán a két ujját és – meghánytatta magát.

Már zörgött a csontjuk, szédelegtek. A tanórákon állandó álmosság, éjjel viszont álmatlanság kerülgette őket. Korgott, csikart a gyomruk, fájt a szívük tája, Katinka pedig az énekkar egyik nyilvános fellépésén el is ájult a gyengeségtől. Mégsem voltak elégedettek magukkal. Hiába mutatott a szobamérleg és a derekukon átfogott mérőszalag már egyre kevesebbet – a Tükörben továbbra is ducinak, pufóknak, javíthatatlanul testesnek látták egymást és önmagukat.

-Tovább! Tovább! Kitartás! Ez még csak a kezdet! – szuggerálta nekik nap- nap után kérlelhetetlenül a Tükör.

Egy napon aztán, amint ott ácsorogtak, szédelegtek a Tükör előtt vékonyan, mint a szalmaszál, csont-soványan, kiálló bordákkal, a megapadt izmok közül kimeredő kulcscsontokkal, az elvékonyodott végtagokhoz viszonyítva ijesztő nagynak tűnő, előremeredő, csontos térdkalácsokkal, kéz- és lábfejekkel - a Tükör váratlanul megnyílt, s magába szippantotta őket!

A Szobamérleg és a Mérőszalag egymásra meredt. – Ezt már azért mégsem tűrhetjük! –kiáltotta felháborodva a Szobamérleg. – Ki kell őket mentenünk a Tükör fogságából! Méghozzá azonnal! – tette hozzá a Mérőszalag. S azzal villámgyorsan megkötözte a természetesen vadul ellenálló, kapálódzó Tükröt, a Szobamérleg pedig nekirugaszkodott és egyetlen hatalmas lendülettel – betörte.

            Hirtelen a foncsorozott hátú Tükör mögötti sötét térben találták magukat. A Szobamérleg ütötte résen át lassan szivárogni kezdett be a Fény.

-Hol vagytok? – kérdezték a lassan előre tapogatódzó „betolakodók”.

-Itt… vagyunk…- suttogta a sok cérnavékony hangocska, s a lassan megvilágosodó térben fokozatosan láthatóvá vált a nádszál-vékonnyá  „karcsúsodott”, imbolygó árnyak tömege. Néhányan közülük bemutatkoztak.

-Tilly vagyok. Volt „első osztályú szupermodell”. Fénykoromban sokat, rengeteget fotóztak, de azért, hogy átütőbb legyen a ruhatervezők és toalett-forgalmazók sikere, a képeimet - retusálták.

-Re-tu-sál-ták?! – hallatszott a megdöbbent kislányok hangja valahonnan a közeléből.

-Úgy bizony, aranyoskáim. Az alaposan „megdolgozott” fényképeken mi, befutott modellek sokkal soványabbaknak, tökéletesebbeknek látszunk, mint amilyenek valójában voltunk és vagyunk. Az arcunk is szebb és szabályosabb rajtuk.

-De hát miért? – képedt el Katinka.

-Így akarták átverni az érdekelteket… és eladhatóbbá tenni a termékeiket.

-Én meg Margó vagyok. Tüdővészes és gyomorbajos lettem a koplalástól, s ezért a cég – kártérítés nélkül - elbocsátott. Amikor használhatatlanná váltam, egyszerűen az utcára lökött.

-Miért nem mondtad ezt el – nekem se? – sírt fel Vanda.

-A nevem: Lilly. Engem Barbie-vá akartak faragni, ami lehetetlen, hiszen Barbie kitalált lény. Ilyen csodálatos, mesebeli idomokkal csak egy baba dicsekedhet.

- Te kerítő! – kiáltotta a Szobamérleg, és megragadta a Tükröt. – Miért játszottál össze a divatcégekkel?

-Egy Tükörpalotát szerettem volna magamnak… sok-sok csillogó, a fényeket messzire visszaverő csodás kristálytükörrel – hajtotta le fejét a Tükör. – De visszaadom a pénzt… ígérem, mindent visszaadok!

-Gyertek! Meneküljünk ebből a hazugságbarlangból! –susogta elcsukló hangon a könnyen elérzékenyülő Szobamérleg és elsőnek indult kifelé az általa ütött résen át. A való világ felé.

Bíborka és a rejtélyes szkájpoló

            Bíborka imádott emilezni, vagyis e-mailezni. Naponta olykor négy-öt rövidfilmet, youtube-videót, lánclevelet is cserélt a barátnőivel. Vicckupacokat küldtek egymásnak, országjárásokon készülteket, természetfilmeket, állatosakat, virágosakat és sok minden mást, amihez csak hozzájutottak. Baráti körük közben egyre bővült.

            Egy napon érdekes levelet kapott egy ismeretlentől.

            „Kedves zero567@neobee.net! Egy barátom levelező listáján bukkantam az e-mail címedre. Úgy látom, szereted a természetet. A növényeket, az állatokat, az iszap szagú békalencsés tavakat, amelyeket én is komálok. Úgy érzem, rokonlelkek vagyunk. Ha te is úgy akarod, szívesen emileznék veled. Rövidilmeket is cserélhetünk. Sokat lementettem ám belőlük! Annyi CD-m van már, mint a szemét! Válaszodat várja wawa@gmail.com.

            „Wawa is szereti a békalencsés tavakat!” mosolyodott el Bíborka, mert az övé volt a zero567@neobee.net email-cím. „Pedig nem is sejti, hogy én éppen egy ilyen békalencsés tóban élek.” S írt neki arról, mennyire kedveli a tavirózsákat, különösen pitymallatkor, amikor a harmatcseppek megülnek húsos, haragoszöld leveleiken és törtfehér, áttetsző virágaik rebbenő szirmain, amelyek messziről néha olyan fátyolszerűek, titokzatosak és álomszépek, mintha maguk lényegültek volna át Pöttöm Pannává, a kis tündérré, akibe a mesében a vakond szerelmes. Azt nem írta meg Bíborka, hogy maga is mennyire imád a tavirózsa legyezőszerű levelein nyújtózkodva napozni…

            wawa@gmail.com kissé hányaveti hetykeséggel, de annál jóízűbb humorral ecsetelte válaszlevelében, mennyire kedvel a sekélyes, kristálytiszta vizekben, a part-közeli medrekben futkosni, tapiskálni, rugdosni, „kacsáztatni” a gömbölyűre, simára kopott színes kavicsokat, közben fülelni, mint susog, zizeg titokzatosan a sok széljárta, hajladozó nádszál. „A legszebb zene ez a fülemnek! Igazi szalsza… Néha fogom magam, és óvatosan széthajtogatom az összeölelkezett nádszálakat. Külön-külön megsimogatok minden egyes utamba kerülő nádbugát – s belesek a tövükbe. Ugyan mit rejtegetnek? Milyen meglepetést tartogathatnak a számomra aznapra?”

            „Milyen költőien fejezi ki magát!” lelkendezett Bíborka. Aki így ír, az a verseket is szeretheti. Nem állhatta meg, hogy el ne hencegjen olvasottságával.

            „Ismered, Wawa, ezt a verset? „Éren-nádon sikló kúszik, / kicsi patak-ágyon vízicsibe úszik. // Hajló nád közt kotlós zizzen, / vízicsibe-népét tereli a vízben. // Ér tükrében látszik az ég is, / fejetetején a vízicsibe-nép is. // Siklók, békák, pókok látják / vízicsibe-pásztor vízicsibe-nyáját.”

            Még aznap megjött e-mailen a válasz: ”Jaj, a siklók! Imádom őket! Az ezüstösen csillogó síkos, hajlékony hátukat, amely hol itt, hol ott villan föl a patakok vizében, miközben ők virgoncan szlalomoznak a fűcsomók között. Micsoda bújócska! Mindent megér! No és azok a gömbölyű, nagy hasú pókok, smaragdzöld bekuszok, meg a csíkos, vakarcs kis nyavalyás vízicsibék… persze a nélkül a tök-humortalan, mérgesen kotkodácsoló kotlósuk nélkül. Grr! Felmegy a vérnyomásom, ha csak rágondolok. Igen, magam is kedvelem Weöres Sándornak ezt a versét. Meg azt, hogy: „Nád alól és gőz alól / vízi várból nóta szól, / vízi várban zöld kövön / dalol Ung király -„ Hanem hát tudod-e, pupák, folytatni? És kapiskálod-e, mi a címe, he? Fogadjunk egy szúnyogban, hogy nem. Szia! Wawa.”

            „Jé, ez szereti a békákat!” kerekedett el Bíborka szeme, s azonnal válaszolt, pedig még nem is reggelizett.  „Mi az, hogy ismerem-e? Második lettem vele az iskolai szavalóversenyen! Címe: A béka-király. S így folytatódik: „Hallja kinn a sima rét / Ung királynak énekét, / és nótára hajladoz / lepke és füszál.” Hanem mondd csak, te wawa@gmail.com : fiú vagy-e, vagy lány? Nem mintha fontos lenne. Vagy titok? S mi az igazi neved?

            Eltelt egy nap, el kettő is. Semmi válasz. „Megsértettem volna? Kár. Olyan jól megértettük egymást” búslakodott Bíborka, majd fejest ugrott a vízbe és úszott egy kiadósat búfelejtőül. Először háton, aztán mellúszásban, végül átváltott pillangóra.

            Harmadnap aztán megjött a levél, méghozzá csatolmánnyal. A csatolmányban: egy csokor libavirág sötétlila ibolyával, halványrózsaszín imolával és kukacvirággal csokorba kötve! „Fiú vagyok, s a nevem: Gida. Azt nem is kérdezem, lány vagy-e, mert világos, mint a vakablak. Aki ennyi zöldséget összehord… Hanem a nevedre én is kíváncsi lennék. Remélem lesz benned annyi betyárbecsület, hogy fogat fogért alapon betartod a nevet névért szokásjogot!”

            „Bíborka vagyok” üzente a zero567@neobee.net. „De mondd csak, Gida: te egy göndörszőrű barika vagy? A nevedből ítélve erre kapiskálok.”

            „NEM vagyok birka! Pfuj, milyen retkesek és büdösek! Ki nem állhatom őket a sáros csimbókjaikkal együtt. Hagyják, hogy az az egy szál loncsos puli egzecérozza őket naphosszat azon a poros, félig kopár réten. Mondtam már neked, hogy én a vizek szerelmese vagyok.  S íme az újabb rejtvény. Mi a címe és ki írta az alábbi, öt versszakos verset? „Ez a tó, ha enyim lenne, / mindennap fürödnék benne. // A forró nyár ünnepére / leúsznék a fenekére. / Cirógatnám sok szép halát, / biztatnám a békák karát. / Cimboráznék a csiborral, kínálgatnám mézzel, borral. // Fésülném a habok fodrát, / ugratnám a vízibolhát.”

„Jópofa vagy te, Gida! Még hogy öt versszakos vers! Valld csak be szépen: lusta voltál megnézni a következő oldalt is, amelyen még öt versszak van, úgy bizony!  A címe pedig: Dal a tóról, és nem más írta, mint másik kedvenc íróm, Tamkó Sirató Károly. Hanem hogy milyen igaza van! Én is mindennap fürödnék, egyre csak fürödnék, lubickolnék! És leúsznék a víz fenekére, a meleg, lágyan simogató iszapba, belefúrnám magamat hasig, aztán megforognék a habokban, megugratnék néhány vízibolhát, de meg ám, úgy, hogy szerte-sipircelnének a szélrózsa minden irányában. Majd uzsgyi föl, föl a víz bugyborékoló felszínére, teli tüdőből szippantani  a csodás meleg, éltető  levegőből, kergetőzni  a sűrű nád és érdes levelű sás-szigetek között, megülni egy hőségtől gőzölgő zsombékon és biztatnám a békát karát. Még hogy biztatnám. Imádom az unkogásukat! Magam is karénekes vagyok. Mezzoszoprán. Te tudsz-e, szeretsz-e énekelni?”

Wawa, azaz Gida ezúttal égkék betűkkel írta a levelét, méghozzá jókora dőlt betűkkel, hogy mutatósabb legyen: „Tenor vagyok, de csak muszájból, mert kevés van belőlünk a kórusban.  Legszívesebben a lepkékről énekelünk: Lep-ke-lep-ke-lep… A himnuszunkat azonban minden reggel elénekeljük: „Korán örült, vigadott, szegény béka Berci, / mert a gólya csőrével rögtön rabul ejti. / Viszi már, a békakomát, / kis gólyái várják otthon a jó vacsorát!” Ugye, klassz? Nekem ez jelenti az ébredést, az új napra való erőgyűjtést és felkészülést.”

„SZÉGYELLD MAGAD!” írta válaszlevelében Bíborka, méghozzá csupa nagybetűvel. „Nem átallod a mi gyászindulónkat harsogni? És én balga még azon ábrándoztam, hogy szólok a nagytatámnak, aki az énekkarunk karnagya, hogy hívjon meg benneteket egy nyári táborozásra és baráti énekversenyre hozzánk, a Nagy Pocsolyához!”

„Bocsi, ha megbántottalak. Igazán sorry. Hanem van egy ötletem: szkájpoljunk! Az én skype-nevem: ciconiidae13. Holnap ötkor várom a jelentkezésedet. Hy!”

Bíborka másnap sietősen pötyögte be a megadott skype-nevet. Kíváncsian várta a fejleményeket. Meg is jelentek a jobb felső sarokban az adatok: Ciconia ciconia Gida, B/7-es kémény. Bekapcsolta a kameráját is, de semmi sem mutatkozott.  Türelmetlenül kezdett csetelni. „Itt vagyok, Gida. Jelentkezz!”

-Szevasz- hangzott fel váratlanul egy furcsa, meglehetősen éles hang.

-Na végre! – De miért nem látlak? Kérlek, kapcsold be a kamerádat is.

-Sajnos, nem szolgálhatok vele. Tudod, öreg a gépem, a bátyámtól örököltem, és nem bírja el a kamerát, csak a hangszórót. De azért ez is megteszi, igaz? Úgy örülök, hogy végre… de milyen furcsa a hangod.

-Megírtam, hogy szoprán vagyok, nem? Hanem a neved… Mondd, miért írtad oda kétszer is azt, hogy „ciconia”? Tévedésből?

-Nem. Ez ősi név, latin származék. Azt jelenti, hogy a fehér nemzetséghez tartozom. A nagybátyámat viszont úgy hívják, hogy Ciconia nigra, mert ő már feketének számít. Kérlek, írd ki a saját nevedet is!

-Parancsoljon uraságod: Anura Bíborka. Megfelel ízlésednek?

-Rossz sejtelmeim vannak… Az az Anura… valamire emlékeztet… Kérlek, applikáld be a bal sarokba legalább a fényképedet.

-Rendicsek. Csak egy pillanat…

Egy kattintás, s a partnerlista fölött megjelent egy nagy szemű, nevető - zöld kecskebékalány képe!

-Bíborka… te kecskebéka vagy?!– suttogta megrökönyödve Gida.

-Nem tetszem? A családban állítólag én vagyok a legszebb. A távolabbi rokonság közt akad levelibéka és varangy is, de az enyémek már egy kissé kikupálódtak és…

-Nem is az, hanem… hanem… De mondta is a tesóm: Nem kellene 13-as számot választanom skype-, azaz nick-name (ál)név-kiegészítőnek! S én mamlasz, nem hallgattam rá, mert hogy nem vagyok babonás. Az aztán tényleg nem. Nahát! Ezt álmomban sem hittem volna! Hát persze. Gondolhattam volna: imádod a vizet, az úszást, a tavirózsákat, a békalencsét, a nádat, a siklókat, a szúnyogokat…

-Meg a költészetet, a zenét, a természetet. Éppen úgy, akárcsak te! Tök egy az ízlésünk, hiszen magad is mondtad. Minket a sors is barátoknak teremtett. Biggyeszd oda gyorsan te is a képedet. Már alig várom, hogy szemtől szembe… Te jó ég! Te – gólya vagy?! Gida… wawa@gmail.com – te gólya vagy?! Nem igaz! Ez nem lehet igaz!

S nézte, bámulta egymást, illetve egymás Internetre felrakott színes fényképét a két jó barát sokáig, eszméletlenül sokáig.

-Persze. Szereted a lepkéket: Lep-ke-lep-ke-lep: kelep! Becsaptál! Rútul átvertél, Gida!

-Én? Soha! Most is csak azt mondom – mindennek ellenére - becsszó: te, zero567@neobee.net - te vagy az én legeslegjobb barátom, az én igaz haverom! S mondok még egyet, kettő lesz belőle: Te, hallottam én arról a bizonyos Romeó és Júliáról is. A tesómék látták is őket a színházban. Hát azok, baráték, tiszta ellenségek voltak. A Capuletek meg a Montague-k. Mégis halálosan egymásba habarodtak. Még meg is mérgezték magukat egymásért, csupa szerelemből.

-A Capuletek.

-Meg a Mantague-k. Vagyis a Romeo meg a Júlia. Hát én amondó vagyok, Bíborka: mi se vagyunk tán náluk rosszabbak. Maradjunk barátok. Jó? Mondd, hogy jó.

-Jól hangzik… De azért aludjunk rá egyet, és… és majd meglátjuk, wawa@gmail.com = Ciconia ciconia Gida = Romeo. Szia!

 És zero567@neobee.net  = Anura Bíborka = Júlia  - kikapcsolta a számítógépét.

Aztán gyorsan ismét bekapcsolta.

-Itt vagy még?

-Itt. Noná. Sajnos. Nagyon sajnos!– hallatszott Gida kissé reszelősre sikeredett, sértett hangja. – No, mi az ábra?

-Akkor tudod mit? Holnap… mondjuk… mondjuk úgy alkonyattájt - habár akkor zsinatol és valcerezik itt a tó fölött a legtöbb vonzó, teltkarcsú szúnyog – felhívhatsz ismét. De biztosan! Oké?  Itt várlak a gép előtt, bekapcsolt skype-pal. Hy!